BOZÓKI ANTAL • Magyarok a Vajdaságban Válogatott írások 2001–2007
BOZÓKI Antal MAGYAROK A VAJDASÁGBAN (Válogatott írások 2001–2007) című könyvének bemutatója 2009. június 05-én.
Az est vendége Bozóki Antal, házigazdája Dr. Páll Sándor, könyvismertetőt Németh Zoltán, a Magyar Szó újságírója mondott.
 |
 |
Újvidék, 2009. február 04.
A vajdasági magyarság a volt Jugoszlávia egyetlen olyan népcsoportja, mely az utóbbi, csaknem két évtizedben nem ért el komolyabb eredményeket nemzeti önazonosságának megőrzése terén. A kisebbségi politika vajdasági sikertelensége következménye annak a magyar külpolitikának is, mely nem támogatja megfelelő módon a határon túli magyaroknak az identitásuk megőrzésére irányuló törekvéseit.
Szerbiának sokkal többet kellene tennie a kisebbségek védelme érdekében, mint ahogy azt, az ezzel a témakörrel foglalkozó politikusok elismerik, mert továbbra is komoly eltérés mutatkozik egyrészről az elvileg elfogadott nemzetközi kötelezettségek és nyilatkozatok, másrészről a kisebbségek normatív és tényleges helyzete között. Ennek természetesen előfeltétele a nemzeti kisebbségekhez tartozók helyzetének valós felmérése és az itt meglévő problémákkal való nyílt szembenézés, valamint azok hatékony megoldása érdekében egy határidőhöz kötött programnak az elfogadása.
A legfontosabb mégis a vajdasági magyar pártok és a civil szervezetek a nemzeti közösségünket érintő alapvető kérdésekben való közös álláspontnak kialakítása és a szerb hatalom irányába való egységes fellépése lenne. Ha ez nem jön létre, annak további negatív hatása lesz a vajdasági magyarság egészére nézve.
Válogatott írások 2001–2007
A vajdasági magyarság helyzete
Véleményünk szerint
Meglehetősen rossz tapasztalatunk van nekünk, ezen a tájon élő magyaroknak a tekintetben, ahogyan a jogainkat kezelik a világ sorsát intéző mindenkori hatalmak. A bajaink azzal kezdődnek, hogy nincs jogunk saját sorsunkat rendezni. Ez volt a gondunk kezdettől fogva, nevezetesen attól a gyászos időtől kezdve, hogy az első világháborút lezáró trianoni békeszerződésnek nevezett, a győztesek hatalmi tobzódását tükröző, 1920-ban véglegesített diktátum jogerőre emelkedett. A húszas, de főleg a harmincas években legkiválóbb, idegen nyelveket is perfektül beszélő jogászaink szinte sorozatban gyártották a kiválóan megfogalmazott, tények sokaságával alátámasztott panaszleveleiket a Népszövetségnek címezve. A beadványok talán még mindig ott porladnak a sóhivatalnak bizonyult nemzetközi szervezet archívumában anélkül, hogy akárcsak elolvasta volna valaki. Azután meg csodálkoztak a tettesek, hogy felszabadítókat láttunk az 1941-ben bevonuló honvédeinkben. Bajaink tömegmészárlásba torkollottak, amikor azt hirdették a második világháború győztesei, hogy Tito hadserege felszabadított bennünket. És kivégezték azokat a politikai vezetőinket, akik panaszt mertek emelni a minket elnyomó hatalom ellen.
A második világháborút követő időkben már nem volt, aki megfogalmazza panaszainkat. A világ úgy tudta rólunk, hogy helyzetünk példásan van rendezve. E rendezés miatt már-már magunk is kezdtük elfelejteni, hány ezer, hány tízezer ártatlan nemzettársunk eset áldozatul a „felszabadulás" hevében. Kivégezték és elüldözték politikai és lelki vezetőinket, a kommunisták pedig segítettek megfosztani civil szervezeteink és egyházaink vagyonától.
Államunk vezetői az elmúlt negyed évszázadban megsemmisítették a hatalmas Jugoszláviát, egy valamit azonban maradéktalanul megörököltek belőle: azt az érvet, hogy az itteni magyarságnak, s általában a kisebbségnek példás a helyzete. Amikor a nemzetközi közösség sorsunk felől érdeklődik, mindig olyan képet tárnak elébük, hogy ez a hamis állítás ideális helyzetünkről meg ne változzon. Csupán az utóbbi években tapasztaljuk, hogy amikor felőlünk akar tájékozódni valamely nemzetközi szerv, akkor minket is megkérdeznek. Ilyen alkalomnak látszik most ez, amikor november végén az Európa Parlament küldöttsége érkezik Szerbiába.
Az esemény hírére tizennégy délvidéki magyar civil szervezet eldöntötte, hogy a magunk eszével megfogalmazzuk magunkról a véleményünket. Mérlegeljük helyzetünket s alkotunk képet róla, és ezt bemutatjuk a nemzetközi közösség eminens képviselőinak. Így született meg az e füzetben található tanulmány, s ebből a tanulmányból foglaltuk a Memorandumba véleményünket, amely egyben megoldási javaslatainkat is tartalmazza. Az már szinte csupán kiegészítésnek tekinthető, ami még itt olvasható anyanyelvi iskolarendszerünkről, az időrendi sorrendbe foglalt sérelmeinkről, vagy a nemzetközi szervezetek ránk is vonatkozó, helyzetünk javítása céljából készült dokumentumokból.
Le kell szögezni: sem a tanulmányok, sem pedig a Memorandum nem cseng egybe az állam hivatalos véleményével. De még az állami szervek által gyakran szerepeltetett magyar politikusainkéval sem. Sőt! Estenként azt tartjuk a legnagyobb bajunknak, hogy az állam kreált olyan szervezeteket, fizet és pórázon tart olyan politikusokat a mi sorainkból is, amelyeknek a működtetésével, illetve akik munkája miatt sikerül leplezni azt az általános véleményt, amelyet az itt élő magyarok hatalmas többsége vall. Nevezetesen azt, amit a Memorandum igen tömören és találóan így fogalmaz meg: „Szerbia nem folytat aktív kisebbségpolitikát, a nemzeti kisebbségek problémáival nem is igen foglalkozik." A többi bajunk részint ebből következik: Helyzetünk folyamatosan romlik, Szerbiának nincsen kisebbségvédő törvénye, minisztériuma, a közigazgatási felosztás kifejezetten azt a célt szolgálja, nehogy egy-egy nagyobb tömbben a magyarok összefoghassanak. Még az állam által ránk erőltetett Magyar Nemzeti Tanács sem érdekli az államot. Hosszú ideje, hogy lejárt a megbízatása, pedig amúgy is sok kifogásolni valót találtunk létrejöttében, feladatai meghatározásában és működésében.
Kicsi füzetünk az Európa Parlament érkezésének hírére állt össze. Reméljük, lesz, aki átveszi, elolvassa és megkérdezi tőlünk: véleményünk szerint mit kellene tenni, hogy ezt a földet ne csupán mostoha országunknak, kényszerű lakhelyünknek, hanem a minket is védő hazánknak tekinthessük.
MATUSKA Márton
Újvidéken, 2007. november 16-án.
Magyarok a Vajdaságban
Válogatott írások 2001–2007
Sorsunk dokumentumai
(Vélemény Bozóki Antal: Magyarok a Vajdaságban c. kéziratáról)
Hatalmas munkát végez Bozóki Antal ügyvéd azzal, hogy aktív részvételt vállal a délvidéki magyarság életében. Árgus szemekkel figyeli a történéseket, véleményt mond róluk, javaslatokat tesz hazai, magyarországi és nemzetközi fórumokon politikusoknak, civil szervezeteknek, törvény- és más jogalkotóknak, vitatkozik, bírál, tanulmányokat ír...
Nem példa nélküli délvidéki ügyvédnél ez a fajta, igen nagy erőfeszítést igénylő közéleti szereplés. A trianoni országcsonkítás után, az ország testéből kiszakított bácskai, bánsági, szerémségi, drávaszögi és muravidéki magyarok között is az elsők között voltak azok a jogértők, akik ügyvédi irodát tartottak fönn és volt szaktudásuk, de pénzügyi fedezetük is ahhoz, hogy az SHS államban, majd a királyi Jugoszláviában jogacsorbítottá vált, sokáig még állampolgársággal sem rendelkező magyar tömeg számára keressék a jogorvoslatot. A világesemények olyan sorsot hoztak ránk, hogy ezekről a – sok esetben botcsinálta, de ügyes és áldozatkész – ügyvéd-politikusokról teljesen megfeledkeztünk. Ilyen volt például a háborús bűnösként kivégzett zombori ügyvéd, dr. Deák Leó, a későbbi megyei főispán; a nagybecskereki Várady Imre, aki ugyan – szinte véletlenül – elkerülte ezt a sorsot, de az ő érdemeit sem szoktuk emlegetni; nem maradt le mögöttük a Szabadkán ügyvédeskedő Strelitzky Dénes, aki szintén túlélte a háború utáni üldözéseket. Meg kell azonban csak nézni, kik voltak az 1922-ben, Zentán megalakított Magyar Pártnak a legaktívabb tagjai, s megállapíthatjuk, hogy az ügyvédek az első sorban találhatók. Manapság egészen más a helyzet. Igen kevés délvidéki ügyvéd vállal politikai szerepet. Főleg a tekintetben, hogy nem simul be a hatalom mellett sündörgők közé, hanem függetlenségére vigyázó, emiatt általában ellenzékieskedésre kényszerülő politikussá lesz.
Ma már nem csupán a Délvidéken, hanem Belgrádban, Budapesten és Brüsszelben is számontartják Bozókit, a Torontáltordán született újvidéki ügyvédet. Szerencsénkre kikérik az ő véleményét is. Pozícióját nem csekély mértékben erősíti, hogy évek óta működtet egy – a szakmájára és magatartására illő nevet viselő: Árgus – civil szervezetet.
Bozóki új könyvvel lép a nyilvánosság elé. Megszoktuk már tőle, hogy azokból a cikkekből, tanulmányokból, szakmai véleményekből, amelyeket akkor hoz nyilvánosságra különböző tömegtájékoztatási szervekben, amikor a magyarságunkat érintő események miatt ezt szükségesnek találja, időnként kötetet állít össze. Sajnos, gyakran kénytelen megszólalni jogsértések miatt. Magyarverések, magyar iskolák létfenntartási gondjai, a magyar tömegtájékoztatás léte, törvényalkotási kezdeményezések és mulasztások, rehabilitáció, kártérítés, a kisebbségi magyar önszerveződésből adódó gondok... Se szeri, se száma kényszerítő eseményeknek, helyzeteknek, amiket egy lelkiismeretes jogász magiszter nem mulaszthat el, ha foglalkoztatja magyarságunk helyzete. Mindezek tetejében ő tisztában van azzal, hogy ami ma újsághír, az holnap már történelmi dokumentum. Hogyne tudná, hiszen volt már laptulajdonos is, amit nem mondhat el magáról egyetlen más, mai jogászunk sem. Nyilvánosság elé tárt írásait ezért gondosan elraktározza és könyvbe foglalva ismét a nyilvánosság elé lép velük. Így állt össze ez a legújabb kötete is, amelynek anyaga a 2001-től 2007 elejéig született írásaiból lett kiválogatva, s CD lemezen mellékel hozzá egy bővebb válogatást is. Nem nehéz észrevenni, hogy hasonló jogi szemléletű tudós polgártársunk alig akad régiónkban, munkája sok tekintetben példa nélküli.
MATUSKA Márton
Újvidéken, 2007. június 13.
Egy nagy sakkjátszma dokumentátora
(Vélemény Bozóki Antal: Magyarok a Vajdaságban című kéziratáról)
Miután elolvastam Bozóki Antal Magyarok a Vajdaságban című tanulmány dokumentumának kéziratát, és belenéztem még abba a terjedelmes anyagba is, ami a könyvhöz készült kézirathalmazból kimaradt, meglepődve vettem tudomásul, hogy mi mindenről már elfeledkeztem. Pedig azoknak az eseményeknek, amelyekről Bozóki beszámol politikai újságíróként és szerkesztőként gyakran igen aktív részese voltam. Ha nem is mindig személyesen, de kívülállóként, figyelőként mindig.
Bozóki is kívülállóként szemlélte mindazokat a történéseket, amelyek sorsunkkal, a magyarok sorsával kapcsolatos. Igaz egy időben bennfentesnek is mondhatta magát, de amióta ügyvédi pályára lépett olyan lehetőség nyílt előtte, hogy szélesebb látószögből figyelje a körülötte, körülöttünk zajló eseményeket. Igen kusza politikai életünket talán sokkal könnyebb átlátni kívülállóként. Egy jó sakkozó sokkal többet lát a játszmából, ha két sakkozó játékát figyeli, mint akkor, ha maga játszik. Bozóki is ezt teszi, figyeli azt a nagy sakkjátszmát, amelyet politikusaink, közéleti személyeink az elmúlt csaknem két évtizede már folytatnak. Velünk. Mert a figurák mi magunk vagyunk, egyszerű, „tudatlan" halandók, akiknek sorsa a játékosok kezében van. Bozóki ezt a játékot figyeli, közszereplése során, az Árgus Civil Szervezetben vállalt munkája, szóbeli és írásos megnyilvánulásai során igyekszik minket, figurákat arra figyelmeztetni mi történik velünk, milyen lépésekre számíthatunk a helyi hatalmasságok részéről. Írásaival tulajdonképpen hozzánk szól, mert tudja, hogy a játékosok nem szeretik, ha a kibic beleszól lépéseikbe. A tanácsot pedig végkép nem tűrik.
Én is kibicként figyelem politikai mindennapjainkat, mert újságíróként ezt csakis így tehetem, ha pártatlan akarok maradni, de Bozóki és közöttem van egy nagy különbség. Ő mindent és folyton jegyez, dokumentál, még olyan dolgokat, lépéseket is, amelyek abban a pillanatban nem tűnnek fontosnak, jómagam viszont csak krónikásként jegyzetelek különösebb rendszeresség nélkül. Bozóki munkája ezért fontos számomra, az újságírók számára és mindazok számára, akiket egy kicsit is érdekel az a nagy sakkparti, amely 2001 és 2007 között játszódott le térségünkben, és amelynek sajnos még nincs vége.
Sorsunk, sorskérdéseink dokumentuma ez. A politikai események, a jogalkotáshoz fűződő események kritikus szemlélete jellemzi munkáját, amelyben igen gyakran ütköztet véleményeket.
Mi történt az elmúlt csaknem hat év alatt? Melyek azok az események, amelyek meghatározták a lakosság, köztük a vajdasági magyarság sorsának alakulását? Hogyan éltük meg az úgynevezett (még most is tartó) tranzíciós időszakot? Mi valósult meg a politikusok ígéreteiből, és mi nem? Hol tévedtek, mikor látták és mikor nem látták helyesen az események irányvételét? – teszi fel bevezetőjében a szerző.
Ezekre a kérdésekre kapunk válaszokat Bozóki Antal könyvéből. Olyan válaszokat, amelyek mentesek a napi politikától, annak befolyásától. Mindazoknak ajánlom, akiket érdekelnek ezek a válaszok, de elsősorban nekünk, egyszerű sakkfiguráknak kellene ezt a könyvet könyvespolcunkon tudni, és időnként, fellapozni. Emlékeztetőül. És azért is, hogy ha már játszanak velünk, ismerjük meg mi is e játék szabályait.
NÉMETH Zoltán
Újvidék, 2007. június 30.
