Tari István • Mások rólunk


 
Tari-Istvan-elnok
Egy csodálatosan gazdag táj öröksége *


Tari István író, képzőművész vallomása bujdosásról, védettségről, a művészetek megfejthetetlen titkáról

Sokan gondolhattuk azt, hogy tősgyökeres óbecsei, de a zentai születésű Tari Pistát a szerelem hozta Alsóvárosba. És jól gondoltuk. Hiszen ahogy mondja, egy óbecsei lányt szeretett meg, 1976 novemberében elvette feleségül, így került ide, aztán jött a katonai szolgálat. Jeles vajdasági írónk, képzőművészünk 1978-tól, tehát éppen harminchárom éve él ebben a városban folyamatosan.

Beikszelve

Névjegye ugyan nincs, de ha lenne, ezek közül vajon mi állna rajta? „Ha a név önmagában nem mond semmit, lehet ékesíteni minden oldalról, de felesleges. Irodalom, költészet, képzőművészet – ezek a dolgok mind közel állnak egymáshoz, mindössze annyi a különbség, hogy a képzőművészet inkább a teret, az irodalom pedig az időt tagolja a saját eszközeivel."

Tari szerint felénk hosszú ideig mellékes dolognak számított az olvasó, pedig az olvasót és az olvasási mechanizmusokat is jól kell ismerni, csak így lehet ráhangolódni az olvasó tudatára. Többször elmondta: a művészeket, a toll embereit, az újságírókat errefelé nagyon hosszú ideig és kíméletlenül a napi propaganda céljaira használták fel. Bár ma már ez a szándék halványodik, a hatalom továbbra is a napi politikai propagandát szeretné legyártatni az írástevőkkel, de ez most már nem megy olyan zökkenőmentesen. „Erről szólt az életünk a második világháború óta, ennek következtében értelmiségünk el is árulta a saját népét. Ez nem csak a magyar értelmiségre vonatkozik, de a magyarra biztosan, mert az csak így érvényesülhetett. A délvidéki magyarság a rejtőzködésnek és a mellébeszélésnek az összes változatát elsajátította. A mi kultúránkban végig – és talán még ma is – az állambiztonsági szempont volt a legfontosabb. Ezzel párosult az is, hogy nálunk fizették meg legjobban az árulást. A hintapolitika egyeseknek rengeteg pénz hozott. Amikor leomlott a berlini fal, a könnyen szerzett pénzek elapadtak, csak éppen Szerbiában nem vették észre, hogy a hintapolitikának is befellegzett. A délvidéki magyarság hihetetlen megnyomorításban élt, és tulajdonképpen a jól megfizetett árulás következtében nem az igazi értékek nyilvánultak meg, hanem a napi politikai érdekeket kiszolgáló magatartás melléktermékei. Hogy ennyire vészesen fogyunk, annak részben ez is az egyik oka. Ha a politikusainkon és az értelmiségünkön múlott volna a magyarság megmaradása, már rég beolvadtunk volna. Hogy ekkorák a gondjaink, hogy nem foglalkoztunk a sorskérdésekkel, sokat elmond rólunk."

Érkezés


A magyarság a világ legjobb termőföldjein él: ennél védettebb hely, mint a Kárpát-medence, a költő szerint aligha van még egy. Ennek a csodálatos helynek a birtokában nincs okunk keserűnek lenni.

„A kertünkben három méternél magasabb napraforgó nő, pedig csak egyszerűen elszórtam a magját. A délvidéki magyarság pontosan tudta, hol van az élettere. Nem véletlenül fosztották meg a tanyasi életformától és vették el tőle a tanyákat. Nagy élet volt a tanyaközpontokban, gazdaságosan működtek, és őseink úgy adták vissza a földet a következő nemzedéknek, ahogyan kapták – tisztán. Tanyáinkat a második világháború után fölszámolták, mert ellenőrizni akartak mindent és mindenkit. Ezután már rengetegen nem tudták magukat feltalálni."

Tari Pista a Képes Ifjúság újságírójaként a hetvenes és a nyolcvanas években szenvedélyesen járta megmaradt magyar falvainkat, ismerkedett a peremen élők világával: falusi életformánkat siratni a városiasodás korában, egy ifjúsági lap munkatársaként idős emberek történeteit feljegyezni – akkoriban ezt sokan nem nézték jó szemmel. „Pedig sokkal határozottabban kellett volna védenünk a falvainkat, sokkal többet kellett volna beszélgetnünk az idős emberekkel" – mondja. Nagy hatással volt rá asztalos édesapja is, aki tíz évet élt Belgrádban. „A két világháború között magyar asztalosok, ácsok, kőművesek építették fel azt az egykori határ menti várost, a szövetségi parlament székházának belsejét is ők borították be fával.

Esti fényben – Önarckép

A Tiszán vízi közlekedés folyt, ott utaztak hajóval a Belgrádot építő magyarok, Titelnél kellett átszállniuk – sokkal jobban működött az élet akkoriban, mint ma, amikor még a vasúti síneket is ellepi a gaz... Óriási lehetett a délszlávok körében a nagyzási hóbort akkoriban, hatalmas volt a hadizsákmány – egy nagyhatalmi segédlettel kialakított új birodalom fővárosát akarták belőle egyik napról a másikra felépíteni" – magyarázza szenvedélyesen.

A nagy fordulatot a kilencvenes évek jelentették a számára. 1991 nyara, a Tanyaszínház kavillói bemutatója máig eleven él az emlékeiben: „Rengetegen összejöttünk akkor, sok olyan fiatal is ott volt, akik már behívóparancsot kaptak. A bemutató után a népzenészek elkezdték húzni, hogy »Söprik az erdei utat, viszik a magyar fiúkat«... A népdalaink a fontos dolgokat mondják ki. Egy emberként énekeltünk, megrázó élmény volt – életem tán legmegrázóbb közösségi élménye. Ennek éppen húsz éve. Mellettem egy szegedi újságírónő ült, nem látott a könnyeitől... Én később, szeptemberben kaptam meg az első katonai behívóparancsot, ezzel új szakasz kezdődött az életemben. Megpróbáltunk az akkori esztelen hatalom ellen tenni, így sodródtam én is az általam annyira gyűlölt politikába. Amikor Páll Sanyi hívott a VMDK-ba, azt mondtam neki, csak akkor megyek közétek, ha az első délvidéki magyar írót lecsukják. Csorba Bélával ez meg is történt, szó nélkül mentem közéjük, és indultunk az első választásokon. Az a tiltakozás, ami bennünk volt, így érett politikai cselekedetté, de a politizálás tulajdonképpen védelmet is nyújtott akkoriban számunkra."

nyarveg

Nyárvég

Tari bujdosó költőként lett szabad ember, mert ekkor lett lényegesen több ideje, és végre azzal foglalkozhatott, amit igazán szeret – a költészettel. „Ezen a területen éreztem magam otthon, és a kilencvenes évek ezt a lehetőséget hozták meg a számomra. Hihetetlenül fontos kapaszkodót jelentett, hogy verseket írhattam antik formákban. Ehhez rengeteg idő kell."

Tari azonban régtől fogva rajzolt és írt, tízéves kora óta jelentek meg munkái a lapok gyerekrovatában. 1969-ben, 16 éves korában tartotta első kiállítását Adán, ekkoriban rajzokat, akvarelleket készített, a hetvenes években már faliszőnyegeket, fotogramokat állított ki, munkái az Üzenetben, a Hídban, az Új Symposionban is megjelentek. A műfajok, a különböző kifejezési módok nála kiegészítették, és nem követték egymást.

„Ezek a dolgok nem egymás ellenében léteztek, hanem egymást segítették. A fotót, a számítógépet ugyanolyan eszköznek tartom, mint például a ceruzát. Hogy jó rajzolj, nem elég csak az optikai arányokat jól megfigyelni, az a kérdés, hogy hogyan tudod feldolgozni, mit tudsz hozzáadni a látottakhoz. Ez a plusz vagy megvan az emberben, vagy nincs meg benne. Mindegy, hogy mivel húzol vonalat, az a lényeg, hogy abban a vonalban mi van."

Tari István szövegei és illusztrációi kölcsönösen inspirálják egymást. Fülep Lajos mondását idézi, aki szerint azt látjuk, amire emlékezünk. „Ebben rengeteg igazság van. Az emlékeink hihetetlenül befolyásolnak minket még abban is, amit látunk. Nehéz ezt pontosan megragadni, mert ez az egész egy titok... Hogy hogyan születik egy jó festmény, egy jó fotó vagy egy jó vers, azt nem lehet elmondani. Sokan azt hiszik, meg lehet fejteni ennek a titkát, de hát akkor omlana ránk a világ, ha ezeket a titkokat meg lehetne fejteni, mert akkor holnap már megnyitnám az első versgyártó bódémat, és nagyüzemi szinten is lehetne műalkotást termelni. Annak az érzékenységnek, amely megvan az emberben a képi világot illetően, megvannak a szépirodalmi, sőt a zenei áttételei is, és ezek nagyon közel állnak egymáshoz. Legizgalmasabban talán a film egyesíti mindezt."

Arról mesél: mindig nagyon izgatták a film lehetőségei, mindig szeretett volna jó filmet készíteni, de nem tartozott a nagy közpénzekkel szabadon rendelkezők, az elkötelezett kiváltságosak klubjához, így sokáig nem filmezhetett. Kivárta a lehetőséget – és a véletlen segítette ebben is. „Az első szép nagy filmünket Apró Zolival csináltam, Zoli segédrendezőjeként; a Delibláti-homokpusztáról megírt lírai szociográfiám volt a forgatókönyv. Ha jól emlékszem, Dragica munkacímmel forgattuk. Az újvidéki Neoplanta filmgyár – talán valamelyik partizánfilm túlköltekező gyártása miatt – összeomlott, és az egész után maradt 15-20 ötperces Kodak filmkazetta. Erre a csodálatosan jó minőségű maradék anyagra forgatott Zoli szinte egy költségvetés nélküli filmet: mindig fölvette a kesztyűt, ha a kamerához nyúlt. A 80-as évek elején így készült egy nagyon szép, 45 perces dokumentumfilm az Európában is egyedülálló homokpusztánkról. Egyszer láttam a Belgrádi Televízióban, tudtommal nem készült róla videofelvétel, a tévé raktárában a bombázások idején állítólag odaveszett. Ha volt igazi szociofilmünk, ez az volt. Apró Zoltánról rendre megfeledkeznek a délvidéki magyar valóságfeltáró filmesek, pedig nagyon tehetséges volt. Szóval, reménykedem, hátha egyszer valahonnan előkerül ez a filmünk... Legnagyobb öröm lenne számomra egy másolat belőle!"

Tari Pista továbbra is ír, rajzol, fest, fotózik, és politizál, vezeti a Historiae ÓbecseiHagyományőrző és Történeti Társulatot, a Magyarkanizsai Írótábort, irodalmi esteket szervez. Legutóbb augusztusban Temerinben volt kiállítása, februárban pedig Adán láthatta a közönség negyven grafikáját. Legújabb könyve, a sok grafikát is tartalmazó Betakarják az eget már nem kapható, de a Csurran a csillagból is kevés maradt már.

„Tenni kell a dolgunkat – ez a lényeg. Őseinktől hihetetlen munkabírást örököltünk, rengeteg pozitív példa áll előttünk. Nincs okunk lógatni az orrunkat!"

AddThis Social Bookmark Button