VERSMARATON 2016-ban, a KÖLTÉSZET NAPJÁN

2016. április 11-én – a Magyar Napló Kiadó és a Magyar Írószövetség szervezésében, az MTVA partneri támogatásával – ötvennyolc költő (köztük Tari István) olvasta föl verseit Budapesten, a Magyar Rádió Márványtermében. A tizenkét órán át élő adásban fölolvasott versek AZ ÉV VERSEI 2016 című antológiában jelentek meg.

Forrás: www.mediaklikk.hu

Feddhetetlennek maradni

2016. április 10.

Tari István író, költő, képzőművész József Attila-díjat kapott. A Vajdaság-szerte ismert irodalmárt, politikust, a Magyar Nemzeti Tanács tagját munkásságáról, a vajdasági magyar közéletről, illetve a jelenlegi politikai helyzetről kérdeztük.

* Irodalmi munkásságát a magyar állam rangos állami kitüntetéssel honorálta. Mit jelent manapság egy anyaországi elismerés egy határon túli magyar ember számára?

— Szerintem az ember életében az a legnagyobb kitüntetés, ha azt a munkát végezheti, amelyet szeret. A díjakról és kitüntetésekről pedig a legtömörebben azt szokták mondani, hogy azokat adják. A díjakért nem illik lobbizni, nem illik velük dicsekedni, egyszersmind visszautasítani sem illik őket. Engem egyébként két szakmai szervezet terjesztett fel a József Attila-díjra, az egyik a Művészeti Akadémia, a másik pedig a Magyar Írószövetség. A kitüntetés átadására a Vigadóban került sor. Az Emberi Erőforrások minisztere és államtitkára nyújtotta át az elismerést.

* A hetvenes évek óta rendszeresen jelentek meg könyvei. Emellett szerkesztőként, rendezőként és képzőművészként is tevékenykedett. Hogyan összegezné irodalmi munkásságát?

— Első, felnőtt olvasóknak szánt versem éppen a 7 Napban jelent meg 1969 végén. Nem szívesen minősítem magamat és a munkáimat, legyen az mások, legyen az inkább az olvasók dolga, kiváltsága. Viszont: az már hosszabb tűnődésre késztetett, hogy a saját, régi, kamaszkori versem, történeteim köszöntek vissza éppen a pesti díjátadó ünnepségen! Ahol például örömmel fedeztem fel a díjazottak között boldogult ifjúkorom egykori szereplőjét, az Adáról elszármazott dr. Párducz Lászlót, a Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház Szülészet-Nőgyógyászati Osztály osztályvezető főorvosát, aki Batthyány-Strattmann László-díjban részesült. Egykor ő is írt verseket, tehetséges fiúként tartottam őt számon. Ám az lepett meg a leginkább, hogy az ünnepség utáni fogadáson még egyik régi, orvosi vényre írt képversem szövegét is hibátlanul felidézte. Alig akartam elhinni, hogy negyven-egynéhány év elmúltával is megragadhat kortársam emlékezetében valamelyik versem. Mindez arra is utal, hogy kiszámíthatatlan a versek útja, hiszen amikor megírjuk őket, nem tudhatjuk, hogy hogyan és mikor jutnak el olvasójukig. Megjelentetésükkel valójában önálló életre kelnek. Röviden szólva: a hatvanas években kezdtem el irodalmi pályafutásomat, abban a korban, amely közösségünk aranykorának is felfogható, hiszen a délvidéki magyarság akkor élt itt a legnagyobb létszámban, teljesen fölfiatalodottan. Számtalan tehetséges fiatal bukkant fel akkoriban vidékünkön. Mindez irodalmi, művelődési és politikai életünkben is maradandó nyomot hagyott. Nagyon fontos dolgok történtek abban az időszakban szerkesztőségeinkben, lapjainkban, kultúránkban. Közben a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején már elkezdődött kivándorlásunk is, amely a következő évtizedekben még erőteljesebbé vált. Mindez roppant érzékenyen érintette szellemi közösségünket is. Összegezve: egykor, talán, fontosabb szerepet töltött be a kultúra mindennapi életünkben. Ma már, attól tartok, ez sajnos nem így van.

* Egykor Óbecse alpolgármestereként, jelenleg a Magyar Nemzeti Tanács tagjaként aktív szereplője a vajdasági magyar politikai életnek. Az MNT ülésein sok esetben parázs viták követik felszólalásait. Az utóbbi időszakban sokszor kritizálta a tanács működését. Melyek a legfontosabb nézetkülönbségek ön és az MNT vezetősége között?

— A viták egy normális közösségen belül nagyon fontosak lehetnek, hiszen a mindenkori hatalmon levők az ellenzékiektől sok-sok ötletet, elképzelést vehetnének át, illetve hasznosíthatnának közösségük javára. Politikai pályámra kitérve el kell mondanom: egykor én is újságíróként dolgoztam, és nem igazán tudtam elképzelni, hogy aktívan politizálni fogok. Nagyon utáltam, különösen a nyolcvanas években, a politikusokat. Aztán a sors vagy a helyzet mégis úgy hozta, hogy választanom kellett a háborúba vezénylő katonai behívó és az azt megtagadó, kemény, ellenzéki politizálás között. A katonai behívóparancs megtagadása ugyanis politikai cselekvéssé vált, általa bele is sodródtam rendesen a politikába. Ezután a vajdasági magyar politikai közösségen belül is egyre inkább kiéleződött a helyzet. A Kárpát-medencében élő magyarság életében először Óbecsén történt meg az a sajnálatos esemény, hogy az egyik magyar párt tisztségviselői leváltották a másik magyar párt tisztségviselőit, akikkel ráadásul korábban választási szövetséget kötöttek. Emellett folyamatos az itt élő magyar lakosság életének ellehetetlenítése, a csendes etnikai tisztogatás. Hatalmas energiákat fektetnek leigázóink a lakosság etnikai összetételének megváltoztatásába. Egykori párttársammal, Páll Sándorral igen ádáz, érdekes és izgalmakban bővelkedő küzdelmek részesei voltunk. Páll Sándorhoz hasonló politikus azóta sincs közösségünkben. Ő egy rendkívül egyedi magatartást, színt jelenített meg politikai palettánkon. Magyar párt politikusaként a belgrádi parlamentben anyanyelvük, a szerb nyelv helyes használatára okította a háborús uszítástól fröcsögő honatyákat. Szóval, olyan harcos magatartásmódot képviselt, amelyre egyre nagyobb szükség volna manapság is. A Magyar Nemzeti Tanács történetét eléggé szomorú, megnyomorított történetnek látom, hiszen ennek a testületnek kirakatszerepet szánt a szerb politikum. Nemzeti tanácsunk valójában egy speciális felhatalmazásokkal bíró civil szervezetként működik, pedig a délvidéki magyarság egyetlen legitim képviseletét kellene megtestesítenie! Példaként említhetném itt akár azt a — sorsunkat döntő módon befolyásoló! — kisebbségi cselekvési tervet is, amely nem kerülhetett az MNT napirendjére, amelyet nem vitathattak meg, amellyel nem fogalakozhattak a nemzeti miniparlamentnek is nevezett tanácsunk képviselői, miközben a Bosnyák Nemzeti Tanács elfogadhatatlannak tartja ezt a dokumentumot. A magyarság egyes képviselőinek azonban, úgy látszik, fontosabbak a saját közösségük megtévesztésével, elárulásával, szerecsenmosdatással járó háttéralkuk! Most mondjam azt, hogy vezető magyar politikusainknak elsősorban feddhetetlen emberekként kellene élniük, tevékenykedniük?

* Mi a véleménye az előre hozott választásokról? Pártja a Magyar Mozgalommal közösen indul a választásokon. Mit vár a közelgő politikai megmérettetéstől?

— Ebben az országban lassan az adófizetők pénze az egyetlen biztos bevételi forrás, nem véletlenül lógnak, illetve szeretnének annyian lógni az állami csöcsön. Nem véletlenül tombol felénk a kizárólagosság, a pártalapú foglalkoztatás. Közéletünk, politizálásunk színvonala is ezért költözött a bányászbéka feneke alá. A közelgő választásnak, a magyarság szemszögéből nézve, az a legfontosabb kérdése, hogy vajon képes-e közösségünk saját belső tartalékainak a mozgósítására. Manapság, csakúgy mint a kilencvenes évek elején, arra volna szükségünk, hogy az itt élő, a szülőföldjéhez kötődő magyar értelmiség ismét megmozduljon, és igazi, közéleti szerepet vállaljon. Nagyon nagy a baj! A délvidéki magyarság pedig megérdemli, hogy választási lehetősége legyen — és nagy bűnt követ el ellenünk az, aki ebben gördít, gördítene elénk akadályt.

Talpai Lóránt Hét Nap| 2016.3.27 | LXXI. évfolyam 12. szám Interjú 

Tari István író, költő, képzőművész József Attila-díjat kapott.
Németh Ernő kérdéseire adott telefonos válaszokat.
2016. március 14.
Forrás: Kossuth Rádió

MÁRCIUS 15.

2016. március 15.